Vajon meddig fog kitartani?

Egyrészt valamilyen szinten ez egy általánosítás, másrészt azonban be kell látni, hogy némi igazság is lakozik mögötte.

 

Két hétre szakadtam ki kicsiny országunk megszokott hétköznapjaiból, és egy icipicit nemcsak, mint turista pillanthattam bele egy másik ország életvitelébe, hanem egy leheletnyi rálátást kaptam a görög emberek mindennapjaira is, hiszen a kint élő rokonság látott minket vendégül, ahol a családfő ráadásul nem is magyar, hanem görög.
 

A forró, görög nyári estéken kiültünk a tengerpartra néző balkonra, és egy pohárka zamatos Ouzo, és grillezett polip mellett volt alkalmunk éjszakába nyúlóan beszélgetni sok mindenről. 
(Érdekesség, hogy a vendégek általában 22:00 óra körül, vagy azután érkeztek, és ha ilyenkor égnek a telefonvonalak, az a világ legtermészetesebb dolga náluk. Nagyobb bunkóság délután 3 és 5 között telefonálni, mint éjfélkor.)
Az első, ami azonnal szembetűnő és már-már szinte frusztráló volt egy-egy ilyen beszélgetés során, hogy nem hallottuk őket panaszkodni.
 

Voltak pillanatok, amikor komolyan megfordult a fejemben, hogy ha itt ennyire jó a helyzet, ennyire paradicsomi a környezet, akkor akár ki is költözhetnék, hiszen kinek ne lenne ínyére olyan helyen lakni, ahol az ember hazaér a munkából, ledobja a cuccait, felkap egy törölközőt, és papucsban lecsattog a tengerpartra, ami kb. 10 méterre van a társasház bejáratától. 
A beszélgetések során aztán szépen lassan kezdett kibontakozni egy nem túl kecsegtető kép a valódi élethelyzetről, és azokról a körülményekről, amelyek jellemzik a mai görög valóságot. De ehhez az kellett, hogy kérdezzek, sokat.

Botrányosan cudar helyzetben vannak, aminek okát itt most felesleges lenne fejtegetni, nem is ez a célom, hanem azt a hozzáállást szeretném egy kicsit bemutatni Nektek, amit nap mint nap tanúsítanak, ahogyan élik a mindennapokat sokszor kilátástalan helyzetben is.
 

Bármennyire is küszködnek, hajtanak, dolgoznak, képesek emellett ÉLNI. Mit jelent élni? Kinek mit. Nekem azt, amit láttam: beülnek egy kávézóba, és egy frappé mellett órákat ücsörögve beszélgetnek, nevetnek, politizálnak, ha kell. Teszik mindezt fiatalok és egészen idősek egyaránt.
Többször láttam idős néniket, akik szinte járni alig tudtak már, de a kis kezükben ott szorongatták pénztárcájukat, és csoszogtak lelkesen a legközelebbi tavernába, hogy egymás társaságában fogyasszák el a napi kávé adagjukat. Vagy egy kicsivel fiatalabb kiadásban tőlük pár méterre kidobta magát a strandtörölközőre két idősebb hölgy, akik frappét rendeltek robogós futárral, és egész délelőtt együtt lógtak, fürödtek, napoztak, nagyokat nevettek, élvezték az életet. 
Miért? Mert teljesen egészségesek? Nincsenek anyagi gondjaik? Nem hiszem. Ott is ugyanúgy megvan mindenkinek a napi problémája, csupán a hozzáállásuk teljesen más. Kicsit olyan, mintha nem vennének semmit véresen komolyan. Valószínűleg ez a tanulhatatlan mediterrán mentalitás.
A drága rokonom csak annyit mondott erre: "Ildikém, ha ezt a sok szart itt komolyan venné mindenki, akkor már régen begolyóztunk volna"
 

Ez a második munkanapom a szabadság után, és eddig mind a két napra jutott egy negatív hír. Még szerencse, hogy nemcsak olajbogyót hoztam haza, hanem egy nagy adag pozitív rezgést is, aminek köszönhetően egyszerűen képtelen voltam felhúzni magam a rossz híreken. :)

 

Vajon meddig fog kitartani?